A legelső bizonyítékot a gravírozásra, Dél-Afrikában találták a víztartó edénynek használt strucc tojáshéjon sávozásos minta található. A gravírozás a felső-paleolitikumban csonttal és elefántcsonttal meglehetősen fontos technikának számított, sziklákon, barlangokban talált számos őskori lelet bizonyítja ezt az egész világon.
Körülbelül Kr. e. 3000-ben sumér és a hettita faragók gravíroztak pecséteket, valamint pecsétnyomókat. Rendkívül szépen faragott drágaköveket, az úgynevezett cameosokat találtak Egyiptomban és Rómában is. Az egyiptomi hieroglifák faragott technikával is készültek Rómában. tetőzött a művészeti cameo vágás, az első század előtt és Krisztus után.
A gravírozás, mint dekoratív technika igazán az útjára az V. században indult el. Egy rövid, kihegyezett botot használtak fel a kézi gravírozáshoz, amelyet a felületen kézzel toltak. Egy sokkal élesebb vonal lett az eredménye, mint amilyet el tudtak érni a savval történő maratással. A gravírozásnak az egyik első példája az arany sisak. Görögországban a harmadik, valamint a negyedik században különösen népszerű volt a kézi gravírozás. A korabeli életképet mutat a vésett jelenet, amelyet a bronz tükör hátoldalára véstek.
Ugyan ilyen jelenetekkel díszítettek urnákat is, illetve a mitológiából illusztrációkat véstek. A technikát színesítette az ábécé használata, a különleges dátumokat örökítették meg, vagy a filozofikus mondásokat tették halhatatlanná ilyen módon. A csúcspontját érte el a 15. században a gravírozás. A páncélokat, valamint sok más fémből készült dolgot is ezzel díszítették. Díszessé a pajzsokat, amire rá vésték a családi címert, is így tették. Ez igazán fontos a teljesen páncélba öltözött lovagok esetében, így a páncél viselőjét fel lehetett ismerni. Ezt a technikát alkalmazták a pecsétgyűrűknél is, ugyanis a dokumentumok lezárására használták pecsétként ezeket, a mélynyomású gyűrűket. Ilyen fajta gyűrűk, amelyek a család ősi múltjának, a büszkeségének a szimbóluma, valamint a folyamatos családi örökség, még napjainkban is léteznek.
